PROLÓGUS

1.

RIGÓMEZŐ (KOSOVO POLJE), TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK1 16. NAPJA

Hunyadi jóval napkelte előtt ébredt. Megmosakodott a sátorpalotája melletti dézsában, aztán lassan öltözködni kezdett. Miközben Vojk és apródja némán adogatták öltözéke, páncélja darabjait, az ébredező tábor neszeit hallgatta.

Lovak prüszköltek, kondérok kongtak, álmos férfiak káromkodtak, nevetgéltek. Fegyvervasak csörögtek, a távolban egy szilaj markotányosnő röhögött. Nyikorgás, szekerek tengelyének recsegése, kutyák veszett ugatása jelezte, hogy a keresztény haditábor lassan talpon van már, készen az újabb megpróbáltatásokra.

Amikor Vojk és az apród végeztek munkájukkal, s Hunyadi ott állt tetőtől talpig páncélban, egy pillanatra megpihent. Ivott egy kupa friss patakvizet, aztán letérdepelt imádkozni.

Újabban minden reggel, s minden este imádkozott.

Magában, némán fohászkodott a harmincezer emberért, akik rábízták életüket. A győzelemért, amit már nagyon kiérdemeltek annyi kudarc után. A jövőért, amit reményei szerint ezzel a hadjárattal biztosíthatnak maguknak.

Még nem fejezte be az imát, amikor észrevette, hogy Ecsellő ott áll mögötte, és őt nézi.

Feltápászkodott és a lányra mosolygott.

– Aludj még, kedves! Pihenned kell!

– Eleget aludtam! – A kun amazon a nyaka köré fonta karjait; a vért nyaklemeze hideg volt, de mit bánta azt! – Elkísérlek!

– Arról szó sem lehet! – Jankó gyengéden megsimította Ecsellő domborodó hasát. – Néked most már reá is vigyáznod kell, kedves!

A lány bosszúsan dorombolt, szerette is meg nem is, ha kényeztetik.

Hadjáratban nem szerette.

– Semmi hasznomat nem veszed így!

– Bolond vagy! Már az is bolondság volt, hogy utánam szöktél, ilyen előrehaladott állapotban…

– Itt a helyem melletted, Jankó.

– Egy csatatér kellős közepén? Merthogy, szentem, itt, ahol táborozunk, hamarosan töméntelen vér fog folyni…

– A törökök felbukkantak már?

Hunyadi arcán fájdalmas kifejezés suhant át.

– Mennem kell, kedves!

Ecsellő már ismerte annyira a férfit, hogy tudja: valami nagyon nincs rendjén. Fázósan összehúzta testén szövetruháját. Érezte, hogy a baba hatalmasat rúg; uramisten, csak nem akar éppen ma megszületni?

– Mikor látlak megint?

Hunyadi mélyen a szemébe nézett.

– Nem tudom, szentem. Remélem, mihamarabb! Addig is, tudjad: ötven vértes vigyázza a sátrat, nem kell aggódnod!

Ecsellő elmosolyodott.

– Nem magamat féltem, Jankó!

A kormányzó úr megcsókolta a lányt, aztán sisakját felvéve kilépett a sátorpalotából.

Odakinn Szilágyi Mihály és Székely János várták aggodalmas képpel, páncélban toporogva.

– Itt vannak? – kérdezte Jankó.

– Itt bizony.

– Sokan?

A két derék hadfi némán egymásra nézett.

– Ne kíméljetek! Sokan?

– Százhúszezren, Jankó.

Hunyadi meghökkent ugyan, de igyekezett úrrá lenni keze remegésén.

– Csak? Annyival délig elbánunk!

2.

A magyar sereg hihetetlenül gyorsan, alig húsz nap alatt tette meg a határtól Rigómezőig tartó hosszú utat poggyásszal, felszereléssel – s ebbe még a Kruševác-, Niš-kitérő is belefért.

Az előreküldött felderítők csalódottan jelentették, hogy egyelőre nyoma sincs Szkander bég albán csapatainak. Folytatniuk kellett hát az előrenyomulást, még délebbre. Prokuplje, Kuršumlija érintésével hömpölygött a harmincezres magyar sereg hegyeken, völgyeken át.

Egyik hadoszlopa nyugatra került, s ottani átvonultuk emlékét őrzi a Jankova Klissurában – Jankó szorosában – található templom, amit a helyiek szerint a magyarok egyetlen éjszaka építettek Hunyadi Jankó parancsára a Blatosnica partján.

A keresztény sereg szervezetten továbbvonult délre, Prepolacon át a Toplica völgyébe, majd a Lab-patak völgyébe. Így értek el Mindszent havának derekán arra a hosszan elnyúló fennsíkra, melyet a szerbek Kosovo Poljénak, azaz Rigómezőnek hívtak. S a sors különös szeszélyéből kifolyólag Hunyadi csapata éppen azon a területen ütött tábort, ahol 1389-ben a törökök tönkreverték a szerbek egyesített seregét. Az oszmánok számára szent hely volt ez, itt nyugodott ugyanis I. Murád szultán, akivel a győzedelmes csata után egy szerb merénylő végzett.

Amikor Hunyadi serege letáborozott a Sitnica innenső oldalán, nem messze Pristinától és a csaknem hatvan esztendeje megvívott rigómezei ütközet dicső szultánjának síremlékétől, II. Murád seregei már régen a hátukba kerültek: a kuršumlijai útelágazásnál erőltetett menetben felzárkóztak a dél felé hömpölygő magyarok mögé, és elvágták a visszaútjukat.

A szultán főhada két napon keresztül vonult még, megkerülte Hunyadi erőit, és roppant mozgékonyan Prištinától délre, a Sitnica túlsó partján elfoglalta az ottani magaslatokat. Azt a török főparancsnokok rögvest látták, hogy Hunyadi megerősített állásai kiválóan védhetők. A két sereg közt óriási térség nyílt, alkalmas az ütközet megvívására. Az erőviszonyok hihetetlenül kedvezők voltak a muszlimoknak, a terep viszont egyelőre még a magyaroknak jelentett előnyt.

3.

RIGÓMEZŐ (KOSOVO POLJE), TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 17. NAPJA, REGGEL

Hunyadi aggodalmasan szemlélte a messzeségben porzó utakat. A felderítők egytől egyig rossz hírekkel tértek vissza: Murád főserege jóval nagyobbnak bizonyult, mint amire legpesszimistább elképzeléseikben számítottak, ráadásul ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a török megszállta a visszafelé vezető utakat.

A magyar had csapdába került, s ezt a bajt csak tetézte, hogy Szkander bég albánjainak híre-hamva sem volt, csupán a délről felhúzódó török rendfenntartó erők csatlakoztak nagy számban a szultán fő seregéhez. A legfrissebb jelentés szerint az albánok feltételezhető felvonulási útját nagyobb török és szerb seregtest zárta el.

Hunyadi János alaposan megszemlélte a terepet, aztán gyors haditanácsot hívott össze sátorpalotájában.

– Helyzetünk nem túl rózsás – kezdte komoran. – Brankovicsnak köszönhetően a hátunkba kerültek, és percről percre csökken az esélyünk, hogy egyesüljünk az albánokkal. Vissza nem vonulhatunk, úgyhogy csak két lehetőségünk maradt, urak!

Végigtekintett a páncélos, zord tekintetű férfiakon.

– Csatát indítunk és megpróbáljuk szétverni őket, mielőtt észhez térnek…

– Ezek nagyon is észnél vannak, Jankó! – legyintett Szilágyi Mihály. – Alaposan felkészültek a pogány kutyák! Itt van a teljes török hadsereg!

– A másik lehetőség sem egyszerűbb: a kétezer harci szekér és a terep adta lehetőségeket kihasználva elsáncoljuk magunkat itt, a dombon, és várunk, amíg Szkander bég meg nem érkezik. Együtt majd csak kitörünk szorongatott helyzetünkből!

– Ha táborba zárkózunk – mondta nagy óvatosan Székely János bán –, akkor vissza kell húzódnunk erről a helyről a Lab-patak partjáig, hogy a lovakat itatni tudjuk. Így viszont elveszítjük a Murád-sírdomb adta magaslati előnyöket.

Hunyadinak ez nagyon nem tetszett.

– Kell nekem ez a domb! Az a patak semmitől sem fog megvédeni minket! Szekérvárba zárkózni: lassú halál! Én nem védekezni szeretnék, hanem támadni!

A sátorba ebben a pillanatban verejtékező futár tántorgott be, de kapkodnia kellett a levegő után, hogy el tudja nyögni a hírt. Az újabb rossz hírt…

– Kormányzó úr! A törökök megpróbálnak kicsalogatni minket a Murád-domb védelméből! Portyázóik átkelnek a Lab-patakon, és akadályozzák az itatásunkat! Föntebb meg lecsaptak a takarmányos szekereinkre!

Hunyadi lehajtotta a fejét.

– Vagyis nagyjából ugyanazt akarjuk mindketten – mosolygott bágyadtan Hunyadi. – Hogy kezdeményezzünk mi, hagyjuk el a domb magaslatait, és támadjunk egyenest nekik!

– De hiszen ez öngyilkosság! – szörnyedt el Dan vajda. – Ha elhagyjuk a sáncainkat, egyenként mészárolnak le minket! Elment az eszetek, magyarok? Nem látjátok, milyen sokan vannak?

– Általában nem számláljuk az ellenséget – vont vállat Jankó. – Csak a csata végén a holtakat.

– Most majd Murád számlálja a mi tetemeinket! – az oláh füstölögve kirúgta maga alól a széket. – Legyen eszetek, barátaim! Harmincezer keresztény vitéz élete múlik most rajtunk!

– Dan vajdának annyiban igaza van, hogy most a domb sáncai jelentik az egyetlen biztonságos pontot a fennsíkon – mormolta Székely János bán. – Jankó, kérlek, várjunk! Várjunk egy kicsit! Ha Murád támadást indít, összehasonlíthatatlanul jobbak a pozícióink a dombon!

Hunyadi körbepillantott a csapatvezérek arcán. Saját emberei bármire készen álltak, a többiek viszont szemmel láthatóan a jelenlegi táborban maradás mellett voltak.

– Várunk! – egyezett bele megadóan. – Abból még nem lehet baj, ez igaz. A meglepetés ereje már úgyis elveszett. Kövessetek!

4.

RIGÓMEZŐ (KOSOVO POLJE), TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 17. NAPJA, DÉLUTÁN

A két sereg oly távol volt egymástól, hogy utóbb egyik fél sem tudta megfejteni, pontosan mi is történt. A magyarok arra gyanakodtak, hogy Murád ki akarta csalni a sírdomb védett állásaiból őket, s ezért kósza akindzsiket küldött a bosszantásukra. A törökök ezzel szemben azt tapasztalták, hogy a mindkét oldalon fegyverben álló, fel s alá nyargalászó, dicsőségvágytól megittasult ifjak akaszkodtak össze a kiterjedt sík közepe táján. Utóbbi lehetett a valós ok: Priština házikóitól nyugatra egyszer csak hatalmas porfelhő támadt, és mindkét sereg meghallotta az ádáz fegyvercsörgést.

– Kezdődik? – nyújtogatta aggodalmasan a nyakát Dan vajda. – Mi folyik ott?

– Ki akarnak csalni a dombról – vélte Hunyadi. – Várunk! Az ágyúkat azonban töltsétek meg, és ha felbukkanna az ellenség, pörköljetek közéjük!

A középtájon folyó csatározást elfojtandó Murád egy ezerfős akindzsi csapatot küldött ki, kergesse vissza a nyughatatlan vérű magyarokat, vagy ha ezt nem tudja, csalja ki őket egészen az állásaikból.

Feldübörögtek a paripák patái, megremegett a föld, ahogy a Sitnica túlsó partjáról megindult az ezer lovas. Fröcskölve átkeltek a folyón, és Priština felé száguldva nekirontottak a középen csatározóknak.

A magyar vitézek látták, hogy ennek fele sem tréfa, vágtattak is vissza igen sebesen, hogy ne söpörje el őket a túlerő.

Hunyadi elégedetten bólogatott.

– Ha a mieink már biztonságban vannak, minden ágyúval tűz!

Nemsokára felbömböltek a bombardák, a houfnicék, a kézipuskák: olyan elementáris erejű sortűz záporozott a közeledő lovasokra, amilyet egyetlen török sereg sem tapasztalt még soha. Áthatolhatatlannak tűnő füstfelhő burjánzott a domb körül, azon túlról fájdalmas üvöltés visszhangját hozta a szél.

Hunyadi elvigyorodott.

– Csak megérte elhozni ezt a rengeteg ágyút!

Szilágyinak különösen tetszett a látvány, csípőre tett kézzel bámulta, ahogy az eloszló füstfelhőn túl veszettül vágtatnak vissza az akindzsik a Sitnicán túlra.

– Nézd, hogy szaporázzák! Most már legalább tudják, hogy nem üres kézzel jöttünk istenhozzádot mondani a szultán őfelségének!

Hunyadi figyelte a visszafelé porzó törököket.

– Várunk, barátaim! Mindenki húzódjon vissza a sáncok mögé!

Időközben kiderült, hogy északról, a Lab-patakon túlról is rájuk zúdult egy puhatolózó támadás, de azt is könnyűszerrel visszaverték.

Hunyadi úgy ítélte meg, Murád egyelőre nem próbálkozik újabb bosszantásokkal.

– A sírdomb tetején leszek! – vetette oda Szilágyinak. – Megnézem magamnak Murád emlékkövét!

A kőtömb hatalmas szarkofágot mintázott, rajta perzsa és török feliratokkal.

Jankó megállt az emlékmű előtt, és lehajtott fejjel imádkozni kezdett. Még a feléig se jutott az imának, amikor Székely János és néhány igen vidám embere kapaszkodtak fel a domb oldalán. Hunyadi már csaknem rájuk ripakodott, hogy miért nem hagyják békén, amikor meglátta, hogy egy sebesült, megkötözött szpáhi tisztet lökdösnek maguk előtt.

– Hát ezt a jómadarat hol fogtátok?

– A Lab túlsó oldalán, Jankó! Hoztuk nyelvnek!

Hunyadi legyintett.

– Ugyan mit tudna mondani, amit ne látnánk a saját szemünkkel is? Azért hallgassátok ki, aztán vezessétek körbe a táborban, hogy mindent alaposan szemügyre vehessen.

– Tessék? – kerekedett el Székely János szeme. – Még hogy mi magunk mutassuk meg neki a tábort?

– Utána pedig engedjétek szabadon. Mesélje csak el Murádnak, mennyi tűzfegyverünk van.

A bán vállat vont.

– Biztos, hogy ez jó ötlet, Jankó?

– Biztos. Tegyétek, amit parancsoltam!

Hunyadi arra számított, hogy a nagyszámú, jól felszerelt szekér, a tűzfegyverek mennyisége és minősége újdonságként hat majd a szpáhi tisztre. De amikor körbevezették, a török csak lenézően mosolygott.

– Miért mutatjátok meg nekem ezt a halom ócskavasat? Brankovicstól pontosan tudjuk, mennyi ágyútok és kézipuskátok van. Tudjátok meg, hitetlenek, az én uramnak, a fényes tekintetű Murád szultánnak sokkal több puskája van, és ágyúból is többet sikerült idevontatnunk!

Székely János bajsza lekonyult ennek hallatán.

– Hiszi a hóhér!

A szpáhi vigyorogva válaszolta:

– Majd holnap meglátjátok, gyaurok! Megtapasztaljátok a dzsihád öklének erejét, midőn lesújt rátok a mennyek villáma!

– Dobjátok ki a táborból – parancsolta Székely János kedveszegetten.

– Megjelentem a kormányzó úrnak, miket hordott itt összevissza ez a kontyos!

5.

A szpáhi kapott egy lovat, azzal visszanyargalt a Sitnica túlsó partjára, és jelentette Murád szultánnak, hogy mit látott.

Nem sokkal később lángba borultak a környező falvak, és a török sereg elkezdett tábort bontani. A Sitnica innenső partján száguldozó akindzsik fejvesztve úsztattak át, s nyargaltak tovább dél felé a túlsó parton.

– Elvonulnak! – ujjongott Szilágyi a domb tetején. – Látjátok, barátaim? Mégiscsak megrettenti őket ez a tűzerő! Isten áldja meg a fegyverkovácsokat! Isten áldja az ágyúöntőket! Legyen áldott minden huszita kovácsmester, aki minket szolgál!

Hunyadi elgondolkodva figyelte a törökök sietős mozdulatait.

– Készüljetek, fiaim! Hamarosan támadunk!

A csapatvezérek torkában gombóc gyűlt.

Igaz lenne, hogy ilyen könnyen megrettent az ellenség? Lehetséges volna, hogy valóban nem készültek fel ekkora tűzerőre?

– Mind a harmincnyolc zászlóalj: nyeregbe! – mennydörögte Hunyadi János, Magyarország kormányzója. – Lehet, hogy csak megtévesztés, de felülkerekedünk rajtuk! Elsöpörjük őket a túlsó partról! Fegyverbe! Fegyverbe mindenki!

6.

Késő délután volt, kósza októberi napfény simogatta a fűszálakat a rigómezei sík felett. Dübörgött a föld, hullámzott a mező a török paripák patáinak százezreitől nyögve. Legalább hatvanezer anatóliai és ruméliai szpáhi vágtatott hátra, el a harcmezőtől, mintha olyasmi jutott volna a tudomásukra, amitől elemi rettegés lett úrrá rajtuk.

Szóltak a török kürtök, nyavalyogtak a cifra sípjaik, visszavonulót dübörögtek a szultáni dobok. Hatalmas porfelhő kélt a messzeségben, ahogy Isten árnyékának serege, alakulat alakulat után elhagyta a harcmező szélét, és felfelé araszolt a Sitnicán túli dombokra.

– Nyeregbe! – adta ki a parancsot Hunyadi. – Isten legyen velünk, fiaim, és a mi fegyvereinkkel!

– Istenért, a hazáért, előre! – kiáltották a csapatvezérek.

Jankó utoljára még visszafordult a vörös vezéri sátorpalota felé, s látta, hogy Vojk rohan felé eszeveszetten.

Rosszat sejtve bevárta.

– Mi baj, fiam?

– Megindult a szülés! – zihálta a kölyök, s hétrét görnyedt a kimerültségtől.

– Talán a győzelmem tanúja lesz, mire világra jő! – mosolygott Hunyadi, és megsimította Vojk fejét. – Eriggy vissza, és vigyázz édesanyádra! Hamarost visszatérünk!

Lehúzta sisakrostélyát, és szembenézett az ellenséggel.

A következő pillanatban feldübörögtek a magyar hadsereg lovainak patái is.

Kezdetét vette a rigómezei ütközet…

7.

Vágtat, mámoros örömmel, felszabadultan. Talpig vasban, fémkesztyűs kezében csatapallossal. Sisakja nyílásán át a messzeségben még alig látszanak kibontakozni a török vonalak a folyó mögött.

Hunyadi János vágtat, száguld embereivel, a sereg java részével. A föld csaknem beszakad alattuk, tomboló robajlás remegteti a mezőt.

Kürtök rivallanak, hátul csatadobokat püfölnek veszettül.

Támadás!

Támadás!

Hunyadi vágtat, mámoros örömmel, felszabadultan. Hogy nem érzi a veszélyt? Nem sejti-e a csapdát? Dehogynem érzi. Sejti bizony. Ám sok esztendő tétlensége, szócséplése számára itt, ezen a baljós fennsíkon most véget ér.

Mindenek ellenére is…

A hétpoklok összes ördöge ellenében is, át fog törni az ellenség sorain!

Hisz magában.

Hisz az embereiben.

A fiaiban.

Az isteni gondviselésben.

Ha Murád csapdát állít neki, majd maga esik bele; ez a nap meghozza a magyar fegyverek számára a nem várt diadalt.

Mindenek ellenére, csak azért is, csak azért is…

– Isten velünk! Előre!

– Fújjátok a kürtöket, hangosabban! Előre!

– Előre!

Hunyadi János vágtat, mámoros örömmel, felszabadultan. Mindenek ellenére, csak azért is, csak azért is…

– Isten velünk! Előre!

– Fújjátok a kürtöket, hangosabban! Előre!

– Előre!

Hunyadi János vágtat, mámoros örömmel, felszabadultan.



Első fejezet

VÉR CSÖRGEDEZ A RIGÓK MEZEJÉN

1.

RIGÓMEZŐ, DRENOVAC FALVA MELLETT, TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 17. NAPJA, DÉLUTÁN

– A magyarok elvesztek!

Gyorgye Brankovics, Szerbia despotájának petyhüdt ábrázatán már-már ördögi vigyor terült szét. El sem képzelhetett ennél gyönyörűségesebb látványt: odaát, a Lab-patak túlsó oldalán, a szultáni sírdombról épp lezúdult a magyar nehézpáncélos lovasság, le, egyenest a Sitnicán átlábaló török seregnek. Dübörgött a föld, remegett az októberi levegő a sok tízezer harci paripa patájától.

– Egyenest a pusztulásukba futnak! Egyenest a pusztulásukba!

A despota szeme ragyogott a boldogságtól.

Emitt, a Lab kanyarulatán túl, egész a szultáni sírdomb magaslatáig, a harci szekerek roppant körében sátrak százai, ezrei tarkállottak. A szerb felderítő csapat lovasai jól látták a déli irányban felállított kővető gépeket, a felsorakoztatott ágyúkat, a pajzsfalat és a karóerdőt, melyek mindegyike a tábort volt hivatott védelmezni. De mit ér a körbesáncolás, a pajzsfal, az ágyúk, kővetők sora, ha Hunyadi páncélosai elvesznek odakint, a megerősített táboron kívül? Odakinn, ahol sérülékenyek és könnyedén felmorzsolhatóak voltak…

– Nem értem, miért hátrálnak a törökök! – bámulta az egyik rác vitéz a nyakát nyújtogatva a messzeségben kibontakozó csatát. – Sokkal többen vannak a magyaroknál!

– Murád ravasz, mint mindig! – legyintett Brankovics. – Várd csak ki a végét, Mihajlo! Mire lemegy a nap, Hunyadi lovasainak vére megárasztja majd a Sitnicát!

A despota kíséretének tagjai, a szerb nemzetségfők, sztaroszták, tartományi urak egyetértőn bólogattak. Ahogy azonban Brankovics a szeme sarkából végigmérte őket, észrevette, hogy némelyikük tekintete elborul a látványtól.

– Belétek meg mi ütött? Sajnáljátok tán őket?

Gyorgye Tomko Marnavics, a vojnicai bosnyák sztaroszta, Zvornik ura kihúzta magát a nyeregben. Nürnbergi páncélt viselt, cifra, sáfrányszín köpeny fedte a vállát, s szakállát is nyugati módi szerint nyíratta – úgy festett hatalmas fehér harci ménjén, mint valami agg német fejedelem.

– Nékem nem tetszik ez! – mormolta, és roppant pallosával a lent kavargó porfellegre mutatott. – Végtére, a magyarok értünk is harcolnak. Én ugyan nem kívánom a vesztüket!

Gyorgye Brankovics résnyire szűkülő szemében gyanakvó fény villant.

– Értünk is harcolnak? Ezek? Értünk ugyan nem… A római pápáért, a dögletes katolikus hitükért talán… Mikor értitek már meg végre, hogy a magyarok az ellenségeink? Ha véletlenül felülkerekednének a törökön, akkor ők basáskodnának rajtunk, szerbeken! Nem így gondolod tán, Marnavics?

A sztaroszta bosszúsan vállat vont.

– Zvornik népe hősként tiszteli Janko Hunyadit. A hosszú hadjáratban szerbek, bosnyákok küzdöttek az oldalán…

– Hunyadi egy veszedelmes gazember!

Amaz a fejét ingatta.

– Engem nem érdekel a személyes ellentéted és a bosszúvágyad, Brankovics! Tudom, hogy Hunyadi elvette a birtokaidat! Legyen csak ez a ti ügyetek! De igenis állítom: ott lenn, a síkon – pallosát lemondóan visszacsúsztatta hüvelyébe – a magyarok a mi népünk szabadságáért is harcolnak most…

Brankovics óvatosan a többiekre sandított. Megkönnyebbülésére a hegyi nemzetségek törzsfőit nem hatották meg különösebben Zvornik urának szavai. Sem a rámai, rasciai sztarosztákat, sem a Prokuplje, sem a Kruševác melletti rác hadurakat – mind megvetéssel méregették a bosnyákot.

– Elfelejted talán, hogy Hunyadi serege felperzselte a szerb falvakat a Morava völgyében, Kragujevác környékén, le, egész a bolgár határig? Dúlt, tombolt, amerre vonult… Népünk fiait hányta kardélre, leányainkat becstelenítette meg!

A sztaroszta a fűbe köpött.

– Hunyadi ajánlatot tett neked, de te elutasítottad. Az ellenségeddé tetted őt! A segítségedet kérte, és te elárultad… nem először, és tartok tőle, nem is utoljára…

– A magyarok az ellenségeink – ismételte fojtott dühvel Brankovics. – Ez mindig így volt, és így is lesz. Az a nap, amikor egymást öldösik a törökkel, örömünnep minden szerb számára.

Gyorgye Tomko Marnavics, a vojnicai bosnyák sztaroszta a fejét ingatta.

– Csakhogy ebben én nem veszek részt; hazavezetem a csapataimat. Boszniát jelenleg ketten szorongatják. Murád szultán és Cillei Ulrik. Mindketten a te vejeid, és mindketten Hunyadi ellenségei. Nem nehéz eldöntenem, despota, kinek a szövetségese, és kinek az ellensége kell legyek!

Brankovics bosszúsan legyintett.

– Csalódást okozol ezzel a döntéssel, Tomko! Számítottam rád!

– Semmi kedvem dögkeselyűként menekülő magyarokra vadászni, mint ahogy azt Draculea oláh martalócai tették Várna után… Isten veled, despota! A Mindenható Jóisten oltalmazza országainkat!

Azzal a bosnyák nagyúr és kísérete kivált a dombtetőn szemlélődő fegyveres csoportból, és a többiek megvető pillantásától kísérve elporoszkált észak felé, Mitrovica irányába.

– Fogjuk el őket, uram? – ajánlkozott egy ifjú leskovaci vitéz. – A szultán bőségesen megjutalmazna a fejéért!

Brankovics legyintett.

– Hadd menjen… Ebben a pillanatban Marnavics vonakodása érdekel a legkevésbé… Ladko! Eriggy vissza Kuršumlijába! A csapataid szóródjanak szét a hegyekben, és zárják el a magyarok menekülésének útját! Azt akarom, hogy egy se érje el élve a Dunát!

– Igen, uram!

– Stepjan! Szedd össze a prizreni sztaroszta lovasait! Meg kell akadályozniuk, hogy Szkander bég csapatai a Kačaniki-szoros irányából áttörjenek Kosovo Polje felé. Nem egyesülhetnek a magyar haddal! Ha kell, gyújtsátok fel az erdőket a Duna felső folyásánál! Az se baj, ha valamennyi szkipetár a lángok martaléka lesz! Dögöljenek meg az utolsó szálig! Mirko! Megkerülöd a sitnicai kanyarulatot, és eljuttatod az üzenetemet Murád szultán őfelségéhez!

– Mi legyen az, uram?

– Mondd meg Murádnak, hogy ma a szerb nép minden tagja az ő oldalán fog fegyvert! Ezt soha ne felejtse el! Megértetted?

Mirko megértette.

Gyorgye Brankovics, Szerbia despotája elégedetten figyelte sebesen távolodó követeit.

– Uram, egy magyar lovascsapat észrevett minket!

Csakugyan: a Lab-patakon átgázolva egy villámgyorsan száguldó székely egység közeledett feléjük. A levegőben fenyegetőn sziszegtek nyílvesszőik, egyelőre néhány öllel elkerülve őket.

– Vissza! – adta ki a parancsot Brankovics, és korát meghazudtolva, fiatalos mozdulattal sarkantyúzta meg hájas hátasát. A rác lovasok óvatosan követték, s a csapat kisvártatva beleveszett a Drenovac környéki erdőkbe.

Így már nem láthatták, hogy odalenn, a Lab-patak túlsó oldalán, a széles lapályon Hunyadi János hadserege robogva száguld a Sitnicán átvergődő török hadállások felé. Azt azonban még nagyon is hallották, hogy váratlanul tompult az eget rengető robaj.

Valami történt a két hadsereg között.

2.

RIGÓMEZŐ, MAGYAR HADITÁBOR, TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 17. NAPJA, DÉLUTÁN

A keresztény sereg fő kirurgusa aggodalmasan szemlélte a tábor keleti szélére frissen megásatott gödröket.

– Nem lesznek elég mélyek!

– Ez nem elég mély? Ebbe vagy ezer tetem belefér, uram!

A kirurgus megtörölte gyöngyöző homlokát.

– Márpedig nem lesznek elég mélyek! Estére öt-tízezer tetemet kell elföldelnünk… Még kétölnyit ássatok lefelé, bővítsétek! A végtagoknak nem kell olyan mély, de azért szélesítsétek csak ki a karók vonaláig!

A kimerült árkászok nem vitatkoztak, tették a dolgukat. Egy hatalmas gödör a holtaknak, elesetteknek, egy jóval kisebb a levágott lábaknak, karoknak, kezeknek, egy a kifordult belsőségeknek, az azonosíthatatlan emberi testrészeknek…

A gödrökben tömérdek csontot találtak – emberi csontokat, csontvázakat, pajzsokat, elrozsdált fémfegyvereket, övcsatokat.

– Mi az ördög ez? – szörnyülködtek az árkászok. – Temető?

– Tömegsír – bólogatott a kirurgus. – Itt verték tönkre a szerbeket a törökök két emberöltővel ezelőtt…

A legények egymásra hunyorogtak.

– Rossz előjel…

– Ezekbe a gödrökbe hamarosan friss hullák kerülnek – vont vállat a kirurgus egykedvűen. – Együtt nyugszanak majd a mieink a régmúlt csaták hőseivel…

Amennyire lehetséges volt, felkészültek a csatára. Hunyadi úr parancsára alaposan megerősítették a sebesülteket ápoló, holtakat elföldelő egységet; Rigómezőre negyven szekérrel és csaknem száz sebesülthordóval, árkásszal, sírásóval, orvosi segítővel érkeztek. Külön szekér hozta a kötözővásznakat, a fűrészeket, tűket, fogókat, csípőket, csipeszeket és a sebvarró cérnák gombolyagjait, amputációs teknőket, külön szekér a bivalybőrből készült hordópányvákat, a magasabb rangú elesetteknek durva vászonból szőtt halotti szemfedőket. A sátrakat felverték, a pokrócokat sorba rendezték a fűre, a hentesmunkához való asztalokat összeácsoltatták a sátrak hátsó fertályába. A kirurgus már most kimerültnek érezte magát, pedig az igazi ütközet jószerivel még el sem kezdődött; az ispotályos sátrakban egyelőre néhány tucat kificamodott bokájú, lóról lehemperedett, vagy a szórványos összecsapásokban csekélyebb sebet szerzett vitéz bágyadozott.

De ami most a lapályon, a Sitnica partján készülődik…

Az maga lészen a pokol!

A kirurgus erőtlenül megropogtatta a derekát.

Hosszú napnak ígérkezik ez…

Tizenkét orvos állt készen a súlyosabb amputációk, sebvarrások elvégzésére kéttucatnyi segítővel, és természetesen a kormányzó úr parancsára a markotányosnők is felkészültek a szükséges teendőkre, a sebesültek támogatására, a levágott végtagok összegyűjtésére és az emésztőgödörbe hordására, a holtakra szórandó mész cipelésére…

– Uram! Uram!

Édes Istenem, már megint ez a kölyök!

A tábor túlsó fertálya felől Hunyadi egyik kis apródja, Vojk nyargalt feléje lélekszakadva.

– Uram! Jöjjél! Megindult a szülés! Jöjjél gyorsan!

A kirurgus magában szentségelt.

– Édesanyád is tudja ám, mikor kell vajúdni!

– Már elfolyt a magzatvize! Siessél, uram!

A kirurgus egy pillanatig mérlegelt. Ha bármely, a sereget kísérő szutykos cafka vagy pénzéhes markotányosnő készült volna szülni, a kisujját sem mozdítja érte ebben a pillanatban. Menten kezdődik az ütközet, nemsokára százával támolyognak vissza a sátrak felé a sebesült, szétszabdalt képű, vérző, belük ontott vitézek.

No de mégiscsak a kormányzó úr ágyasáról volna itt szó!

– Gyorsan! Te meg te velem jöttök!

A sápadtan tébláboló cseh sebkötöző legény meg a szurtos képű markotányos asszony engedelmesen követték őket: Vojk nyargalt elöl, a kirurgus komoran lépkedett mögötte, egészen a vörös vezéri sátorig.

Odabenn, a félhomályban, a medvebőrökön Ecsellő egy szál vászoningben verejtékezett. Hollófekete haja széjjelterült ziháló kebelén, homlokán erőst kidagadtak az erek az erőlködéstől. Magányosan vajúdott, két földbe szúrt lándzsanyelet szorongatva. Lába közén véres massza csorgott a medvebőrökre.

– Menj ki, fiam! – utasította Vojkot a kirurgus. – Ez bizony nem a magadfajta kölyköknek való látvány…

Vojk nem tiltakozott, noha már vagy féltucatnyi szülést látott maga is – kiszédelgett a napfénybe. A székely posztosok és a vezéri sátor nehézvértes őrzői zavarodottan nyitottak utat neki az ágyúsorok felé.

A kirurgus ezalatt feltúrta inge ujját és megigazította orrnyergén okuláréját. A kun asszony kinyitotta a szemét és bosszúsan konstatálta, hogy nem hagyják egyedül szülni.

– Eriggyetek! – nyöszörögte. – Semmi szükség rátok!

– Túl sok a vér – felelte a kirurgus. – Valami nincsen rendjén…

Ecsellő meggyötört arcán fájdalmas mosoly terült szét.

– Túl sok a vér? Odakünn nemsokára valóban túl sok lesz a vér… Semmi keresnivalód itt, uram! Eriggy! Szültem már egyedül…

A kirurgus lehajolt és gyengéden megnyomogatta az asszony hasát, próbálta kitapintani a magzat fekvésének irányát.

– Megindult a szülés, de valami nincsen rendjén… Túl sok a vér… Fiam, hozz friss vizet a patakból! Szedd a lábad!

A cseh sebkötöző már inalt is.

– Te meg, asszonyság, a tűzön hevítsd át azt a tőrt! – A kirurgus úgy vélte, hogy nincsen idő az eszközeiért meneszteni, s ha lenne is, azokra a sebesültek ellátásánál lesz szüksége.

– Tudom én, hogy jól viseled a fájdalmat, leány! De most aztán különösen erősnek kell lenned!

Ecsellő sziszegve kiengedte a tüdejében felgyülemlett levegőt.

– Vojkkal könnyen szültem, uram… Most mintha izzó kampókkal szurkálnának a méhem belsejében…

– Készülj fel a legnehezebb szülésre! Amíg tudok, maradok. Hunyadi úr most csap össze a törökkel, úgyhogy hamarosan mennem kell!

A kun amazon hörögve hátrahanyatlott a medvebőrökön.

– Uram… Hajolj közelebb! – A kirurgus rosszat sejtve engedelmeskedett. – Mondd, uram, ezekben az emberekben megbízhatok?

Az orvos tudta, hogy a markotányosnőre és a sebkötözőre gondol, és úgy vélte, ezúttal kíméletlenül őszinte lesz.

– Nem ismerem őket, leány!

Ecsellő arca fájdalmasan megrándult, de keze most kissé erősebben szorította a földbe szúrt lándzsanyeleket.

– Amíg eszméletemen vagyok, meg tudom védeni magam. De uram… kérlek…

A kirurgus még közelebb hajolt – a lány lélegzete forró volt és vérszagú.

– Ha a csata… Ha Hunyadi úr terve mégsem sikerülne…

– Akkor mind meghalunk, gyermekem…

Ecsellő hevesen rázta fejét.

– A kicsit életben hagyják majd… Hiszen Hunyadi vére… Ígérd meg nekem, uram! Ígérd meg, ha én nem tudom megtenni, te majd megteszed!

A kirurgus megborzadt.

– Én nem… Én ilyet soha… Orvos vagyok!

Az asszony ebben a pillanatban oly hevesen megszorította a férfi kezét, hogy az felszisszent fájdalmában.

– Ígérd meg! Van fogalmad róla, mit tennének vele? Hogy milyen sors várna rá a törökök fogságában?

A kirurgus döbbenten bámult rá: Ecsellő véreres szemeiben fanatikus elszántság villant, olyan fény, ami megrémítette a férfit.

– Ez parancs!

– A kormányzó úr soha nem adna ilyen parancsot…

– Csakhogy én vagyok a kormányzó úr gyermekének az anyja – sziszegte az amazon. – És én ezt parancsolom. Gyorsan cselekedj és biztosan! Ha már minden elveszett, és én nem tudom megtenni, te majd megteszed. Esküdj!

A kirurgus maga is meglepődött, amikor suttogva kimondta:

– Esküszöm!

Ecsellő arcát minden eddiginél fájdalmasabb grimasz torzította el. Szeméremtestéből véres váladék csorgott a medvebőrre – domborodó hasán megfeszült a bőr. A nyögést, zihálást azonban eddigre elnyomták az odakinn fülsiketítő bömböléssel felmorajló ágyúk, a sok ezer harci paripa patái alatt dübörgött, reszketett a föld.

– Menj! – hörögte Ecsellő. – De ha eljön az idő, tedd a kötelességed!

Valahol a sátor előtt diadalmasan üvöltöttek a katonák, erőst tetszhetett nékik, amit láttak a messzeségben.

– Isten legyen veled, leány!

A kirurgus keresztet rajzolt az amazon homlokára, aztán intett a markotányosnőnek.

– Hagyd a kést! Ez a leány tud egyedül szülni… Ha viszont bármi nem úgy alakulna, ahogy Isten rendeli egy szülésnél, azonnal küldess értem! Megértetted?

A markotányosnő csak bambán bámult rá, egy szót sem értett magyarul.

A kirurgus kiszédelgett a veres vezéri sátorból, és arra gondolt, vajon ha rosszul alakulnak a dolgok a harcmezőn, lesz-e esélye végrehajtani az újszülött halálos ítéletét?

3.

RIGÓMEZŐ, TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 17. NAPJA, DÉLUTÁN

Hunyadi János, Magyarország kormányzója vadul vágtatott páncélos dandárja élén azzal a vak és megmásíthatatlan eltökéltséggel, hogy elsöpri útjából a Sitnicán átlábaló török sereget. Pedig a török sereg szemmel láthatóan jóval nagyobb és erősebb volt a sajátjánál, hosszan elnyúlt a rigómezei síkon, a Klisurski hant magaslatától a Ribarska-dombok lábáig. Véget nem érő emberfolyam, színes forgatag, iszonytató tömeg talpig vasban, gyilkolásra készen.

A magyar had túlságosan is lelkesen, fegyelmet, kötelmet áthágva száguldott feléjük – a székely és kun könnyűlovasok, valamint Dan vajda oláh haramiái vágtattak immár a harmincnyolc zászlóaljnyi2 keresztény sereg élén.

Amikor Hunyadi a szeme sarkából észlelte, hogy milyen vészesen felbomlott a gondosan kialakított hadrend, fejében megszólaltak a vészharangok. Bármennyire is csábítónak tűnt a gondolat, hogy a folyón való átkelés közben csapjanak le a török seregre, valami mégis azt súgta neki, nem rendjén való mindaz, ami a szeme láttán kibontakozik előtte a síkon. Túlontúl könnyűnek tűnt az egész. Nem… Murád nem lehet ilyen óvatlan, és még kevésbé lehet ilyen gyáva, hogy fejvesztve megkezdi csapatai átmenekítését a folyón…

Még hogy megfusson a közeledő ellenségtől, érdemi összecsapás nélkül…

De akkor miért kezdte meg az átkelést a Sitnicán ilyen pánikszerű gyorsasággal?

Ahogy a havasalföldiek a folyócska partján valósággal beleroppantak Skuras pasa hadtestének összekeveredett szpáhi egységeibe, majd eltűntek a felvert porfelhőben, Hunyadi hátrarántotta lova kantárját.

– Megállj! Állj! Állj!

Nyerítés, patadübörgés, szentségelés…

– Megállj! Mindenki megállj!

A hadközép sorai egymásba torlódtak, a vértes nehézlovasság sorai istentelen káromkodások közepette próbálták megfékezni vágtató hátasaikat. Mi történt ott elöl? Miért nem száguldunk tovább?

Akadt, aki persze száguldott tovább, mert nem vette észre, hogy középen megtorpan a lendület; a széleken, a messze szétterült magyar had szárnyain Lendvai Bánffy István és Losonczi Benedek vértes hadzöme még mindig bőszen nyargalt, s már-már elérte a jóval szélesebb karéjban rájuk váró török sorokat.

– Fúvass rögvest megálljt! – parancsolta Hunyadi a mögötte érkező kürtösnek. – Megálljt az egész hadnak!

Valahol hátul, a megerősített dombon azonban még mindig bömböltek a magyar ágyúk, a tömör kőgolyóbisok zúgva, sziszegve suhantak a fejük felett és csapódtak találomra a török sorok közé. A trombita hangja beleveszett a bömbölésbe és a gyomorrengető patadübörgésbe.

– Mi történt, Jankó? – Oldalról, Székely János bán dandárjának irányából a fekete páncélos Szilágyi érkezett tajtékos paripán. – Miért álltunk meg?

– Csapda! – intett előre pallosával a vezér. – Nézzed a szultáni tábort, Mihály!

Sógora felcsapta sisakrostélyát, és a szemét erőltette ugyan, de a kavargó porfelhőn át nem látott semmit.

– Ott, ott, a Sitnica túlsó partján! – mutatta Hunyadi. – Murád beásta a táborát a folyó túlsó oldalán! Mindvégig ezt akarta…

– Mit, a hétszentségit?

– Hogy eltávolodjunk a wagenburgtól!

Szilágyi Mihály olyat káromkodott, hogy még maga is belepirult a füle tövéig.

– Akkor vessük ki őket az állásaikból, Jankó! Akár csapda, akár nem, félresöpörjük őket!

Valahol a jobbszárnyon Losonczi Benedek vértesei és az előttük száguldó erdélyi, kun könnyűlovasok ekkor csapódtak bele a Sitnica innenső partján felsorakozó ruméliai hadtest soraiba. Fülsiketítő üvöltés, fegyvercsörgés támadt, lónyerítés, halálhörgés, s mivel a törökök ekkorra már kisebb számban őrizték az innenső partot, a vértesek valósággal belevagdalták a maradékot a folyóba.

– Miért álltunk meg? – vágtatott vissza dühödten Hunyadihoz és Szilágyihoz sógoruk, Székely János bán. – Egymásba torlódtunk, a kutya hétszentségit! Nyakukat törik a katonáim!

– Mi baj? – Eminnen Thallóczi Frank érkezett felcsapott sisakkal. – Csapda?

– Az bizony! – mormolta Hunyadi. – Nézzétek Murád állásait! Már eleve a Sitnica túlsó partján állította fel a saját táborát. Előttük, ahun a sok ezer janicsár!

Thallóczi és Székely port köpködve követték a kormányzó pallosa által mutatott irányt.

– Jobban megerősítették a tábort, mint Várnánál – jegyezte meg Székely epésen. – Pajzsfal, lándzsaerdő… Még tevéket is odahajtatott a kurafi!

Szilágyi ezen csak röhögni tudott.

– Mit akar a pokolravaló azokkal a fránya tevékkel?

– Amikor közéjük vágtatunk, majd megtudod! – csapott a hátvértjére hatalmasat Thallóczi. – Ezek a szörnyetegek egyszerre harapnak, rúgnak és köpdösnek!

Hunyadi komoran méregette a látszólag szétzilálódott török hadrendet, s ahogy immár higgadtabban szemlélte, egyszeriben felfedezte a nagyon is szervezett, rendezett elképzelést a látszólagos rögtönzöttség leple alatt.

Murád pontosan arra számított, ami végül is bekövetkezett: Hunyadi lelkes rohamára. S miközben látszólag pánikszerű gyorsasággal vonta vissza saját csapatait a Sitnica túlsó oldalára, valójában semmi más célja nem volt, mint a magyar hadat elcsalogatni a megerősített szultáni sírdombtól, a szinte bevehetetlennek tűnő szekérerődítmény közelségéből.

Középütt, a Ribarska-dombok lejtőinek közvetlen előterében a janicsárok áthatolhatatlan tömbje mögött a szultáni tábor sátrai tarkállottak. Tábor? Ugyanolyan bevehetetlen erődítmény az, mint a magyarok wagenburgja! Állásait körbeárkolták, az árkot pajzsokból, lándzsákból, rönkökből gáttal erősítették meg, az árok túlsó partján kisebb öblű ágyúk sorát láncolták össze. A pajzsfalon túl a felhalmozott útipoggyász, szekerek sokasága, s valamennyi szekeret hajcsárok, lovászok védték íjakkal, alabárdokkal, karddal, handzsárral. S csakugyan, jól látta Szilágyi: a teljes török hadmenet tevéit, vagy ezer púpos jószágot odaterelték mind a tábor elébe, lábaiknál összebéklyózva…

– A szultán nem akarja, hogy még egyszer olyan közel kerüljünk felséges színe elé, mint Várnánál! – jegyezte meg Szilágyi.3 – Ezeken hogy verekedjük keresztül magunkat, Jankó?

– Azt akarják, hogy kezdjük meg az átkelést a Sitnicán! – mutatta Hunyadi bosszúsan. – Akkor aztán visszafordulnak és ránk zúdulnak. Nyakig a folyóban, távol a táborunktól mihez kezdünk majd ellenük?

Addigra a szárnyakon is megtorpant a roham, a magyarok mindenütt visszahúzódtak a hadközép vonaláig. Hiába csalogatták őket fejvesztett menekülést színlelve az anatóliai és ruméliai szpáhik, meg az előttük tébláboló akindzsik, a parancsnak engedelmeskedve még Dan vajda oláh martalócai is jobbnak látták visszahömpölyögni a főhadhoz.

– Vissza! – adta ki a parancsot a fővezér. – Vissza a tábor felé! Nem rohanunk a vesztünkbe, fiaim!

Szilágyi vállat vont, mintha csak azt mondaná, ő aztán oda is szívesen követi Hunyadit, csak verekedhessen már végre.

Feszült percek következtek: a törökök csalódottan vették tudomásul, hogy a keresztény sereg előrenyomulása végleg megtorpant, és a harci kürtök rivallása egyértelművé tette számukra azt is, hogy a szárnyakon sem várható további roham.

– Nézzétek! – mordult Hunyadi a mellette várakozó alvezérekre. – Nincs a hadrendjükben egyetlen rés sem…

– Bármikor átkarolhatnak minket jobbról, akár balról… – Thallóczi kihúzta magát a nyeregben, hogy jobban lásson. – Visszavonuljunk a tábor elébe?

– Követ jön!

Hunyadi az előttük megnyíló térséget fürkészte. A Sitnicán könnyen átkelhettek, több gázló is rendelkezésükre állt, ahol legfeljebb a lovak szügyéig ért a víz. Támadáskor így is lelassítja a roham lendületét az átkelés, s a folyón átvergődve könnyen a visszacsapó török lovasság gyűrűjében találhatják magukat.

– A szultán követei!

Középütt, Murád táborának megkerülésével vagy tíz előkelő öltözetű török lovas közeledett hatalmas fehér zászló alatt.

– Engedjétek át őket! Egy hajuk szála sem görbülhet!

Hunyadi bosszúsan tekintgetett körbe. A magyar had kelletlenül vesztegelt ott, ahol állt, jórészt kiszolgáltatva a túlontúl közel ácsorgó, félig a Sitnica innenső, félig a túlsó partján gyülekező török hadnak. A szultáni sír dombja előtt felsorakoztatott magyar ágyúk elhallgattak.

– Eriggy, Frank! Fogadd őket!

Thallóczi tíz vértessel előrenyargalt, hogy biztosítsa a török követek átvergődését a keresztény katonák sorai között. Kisvártatva ott álltak mind pompás arabs ménjeik nyergében Hunyadi előtt.

– Allah növessze hosszúra a szakállad, uram! – hajtott fejet a küldöttség vezetője Hunyadi előtt. – Ahmed bin Malukh vagyok, Skuras pasa tisztje. A szultán üzenetét hozzuk néked!

– Miféle üzenetet?

A küldöttség nyolc oszmán főura szinte egyszerre pattant le a nyeregből, és vetette földre magát a kormányzó előtt.

– Isten árnyéka a földön békét kér tőled, Hunyadi úr! – kiáltotta felemelt tekintettel bin Malukh. – Meghajolunk sereged nagysága és fegyvereid pusztító ereje előtt. Uram és szultánom nem akarja, hogy egy újabb, gyilkos csatában elpusztuljon minden hada. Békét ajánl hát néked, magyarok kormányzója!

Hunyadi nem tudta leplezni döbbenetét.

– Békét?

– Mi értelme, hogy mindkét sereg hősei a vérüket ontsák, amikor meg is egyezhetünk? Vonuljatok el békével, barátaim, és térjetek haza Magyarországra! Szultánom hajlandó minden hadiköltségedet megtéríteni, s ezen felül itt és most százezer arany hadisarcot fizetni néked!

Szilágyi szája tátva maradt a csodálkozástól.

– Százezer aranyat?

Hunyadi hosszan, mereven bámulta bin Malukh nyájas ábrázatát.

– Szultánod hajlandó letenni a fegyvert?

– Természetesen nem, de nem várja el tőled sem, uram, hogy ezt tedd. Egyszerűen csak vonulj vissza északra, hagyd el Szerbia területét. Uralkodóm nem fog üldözni, és hajlandó hosszú távú békeszerződést is aláírni, ha úgy kívánod…

A kormányzó megfordult nyergében.

Háta megett Székely János bán vértes csatazöme sorakozott fel zord, feszült várakozással. Saját bandériumának és a familiáris családok páncélos lovasságának zászlait haragosan csattogtatta a szél.

– Vonuljak vissza? Nem azért jöttem, hogy visszavonuljak…

Malukh elmosolyodott.

– Igen, ez nyilvánvaló. Azért jöttél, hogy keresztültörj Szerbián, uram, s már megbocsáss, hogy sereged egész az Égei-tengerig vezesd! Kémeink révén az első naptól fogva pontosan tudjuk, hány fegyveressel, milyen irányban hatoltál előre. Csakhogy az én szultánom, Allah nyújtsa hosszúra élete fonalát, megelőzött téged, és elzárta utadat. Sem előre, sem hátra nem moccanhatsz Kosovo területéről. Ha támadsz, véged van! Ha megpróbálsz fegyverrel utat törni magadnak visszafelé, véged van! Négy-ötszörös túlerőben vagyunk, uram. A környező hegyekből egyfolytában özönlenek csapataink a szultán táborába. Órákon belül megérkezik a Krujë ostromáról visszarendelt hadtestünk is, és akkor…

– Ha szultánod biztos a győzelmében, miért ajánl nekem békét?

– Mert te soha nem adod olcsón a győzelmet, uram. Várna mezején diadalt arattunk rajtad és hitszegő királyodon, de ez csaknem seregünk végső pusztulását okozta… Ha itt és most csatára kerül sor, az iszlám fegyverei kétségtelenül megint diadalmaskodni fognak, ám tartok tőle, sokkal súlyosabb árat kellene fizetnünk a győzelemért, mint Várnánál. Ezért ajánl hát szultánom néked békés elvonulást. Sereged hatalmas és erős. Bizonyosan szükségét látod majd minden vitéz harcosodnak odahaza a belső ellenség szétzúzásáért vívott nehéz küzdelmekben…

Hunyadi elmosolyodott.

Az égen szürke fellegeket sodort az októberi szél. Hideg volt, a hideg vasak alatt borzongtak az izzadt férfiak.

– Szultánod módfelett jól értesült…

– Sejtelmed sincs, mennyire az, uram! Fogadd el a békét! Sátrad biztonságában, ezekben a percekben vajúdik asszonyod… Lehet, már él is újszülött kisfiad… Térj vissza hozzá, védelmezd, gondoskodj békés felcseperedéséről… Ne tedd ki gyenge életét veszedelemnek… Mentsük meg népeinket, uram, vezessük haza hadainkat békében…

Hunyadi lassan, megfontoltan bólogatott.

– Azt mondtad, a szultán megtéríti minden hadiköltségemet?

– Csak mondj egy összeget, uram!

– Kétezer harci szekeret ácsoltattam, barátom. Több száz ágyút önttettem. Zsoldosok ezreit fogadtam szolgálatomba.

– Csak mondj egy összeget, uram!

Magyarország kormányzója a homlokát ráncolta.

– Nincsen annyi arany a földön, bin Malukh, amivel a becsületünket megvásárolhatnátok. Mondd meg Murád szultánnak, hogy tisztában vagyunk vele: serege jóval hatalmasabb a miénknél. Mondd meg neki, hogy tudjuk: talán ez az utolsó napunk ezen a földi árnyékvilágon… De Magyarország fiai nem azért jöttek ide, erre a mezőre, messze édes hazánktól, hogy engedelmes birkaként megforduljanak és hazasomfordáljanak dolguk végezetlen. Mondd meg az uradnak, bin Malukh, hogy jobban ismerem a török cselvetés fortélyait, semmint azt sejtené. Tudom, hogy Murád mindenképpen csatát fog ma vívni velem… De ezt a csatát nem lesvetés áldozataiként, menekülés közben fogjuk megvívni… Mondd meg neki, hogy seregem visszahátrál a Sitnica partjától, és harci állásokba helyezkedik saját erődtábora lábánál. Várjuk, hogy a szultán őfelsége is cselekedjék hasonlóképpen: álljon hadrendbe rögvest! Vívjunk meg egymással férfiként! Ezt üzenem a te uradnak!

Ahmed bin Malukh keserű mosollyal az arcán simogatta kecskeszakállát, aztán mélyen meghajolt Hunyadi előtt.

– Ám legyen úgy, ahogy akarod, nagyuram! Imádkozz minden hadi népeddel, mert ez lesz az utolsó lehetőséged, hogy hamis istened irgalmába ajánld gyarló lelkedet!

Magyarország kormányzója a szeme villanásával elbocsátotta a követeket. A nyolc török főúr lóra pattant, és szilaj vágtával visszanyargalt a Sitnica túloldalára.

Hunyadi a társaira pillantott.

– Barátaim! Visszavonulunk a sík közepére… Hátunkat a táborunk szekérfedezetének vetjük… Isten segedelmével megütközünk velük…

Szilágyi Mihály, Thallóczi Frank és Székely János lassan elvigyorodtak.

– Már azt hittem, fölöslegesen öltöttem máma páncélt – zsörtölődött Szilágyi. – Vonulgatunk itt összevissza, ideje lenne már, hogy vért kóstoljon a pengém!

Hunyadi leeresztette sisakja rostélyát.

– Esztendők óta erre a csatára készülök, Mihály! Nem hibázhatunk…

Ebben mind egyetértettek.

Néhány pillanattal később a kürtösök, dobosok megadták a jelet a bandériumok és zászlóaljak visszafordulásához. A páncélosok és a könnyűlovasok fegyelmezetten meneteltek vissza, a szekértábor lábához.

4.

RIGÓMEZŐ, TÖRÖK HADITÁBOR, TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 17. NAPJA, DÉLUTÁN

– Ugye, megmondtam? Nem lesz olyan ostoba, hogy beleszáguldjon a csapdába…

Az ifjú Mohamed veliaht bosszúsan dörzsölte a szemét. Egyetlen pillanatig sem feltételezte, hogy az engürúszok ilyen súlyos hibát követnének el, ám az iménti lendületes rohamuk láttán mégis hevesebben kezdett dobogni a szíve. Sejteni vélte, hogy Hunyadi vágyik már bosszút állani Várnáért, és azzal is tisztában volt, hogy ez a keresztény sereg itt, a kosovói síkon erősebb és ütőképesebb minden korábban felvonultatott haderejüknél.

Óvatosnak kell lennünk…

Bár legalább négyszeres túlerőben voltak, az engürúsz nehézpáncélos sorok ezúttal is ellenállhatatlan rohammal készülnek előretörni. Ezt a gyilkos, mindent elsöprő rohamot pedig sem az akindzsik, sem a szpáhik nem képesek feltartóztatni az eddigi tapasztalatok szerint – a várnai lecke alapján csupán a gyalogos janicsárok fanatikus tömegei tudják megállítani ezeket a vasba öltözött ördögöket…

– Az engürúszok kimerültek – mondta hosszas latolgatás után az ifjú Mohamed. Kialvatlannak, nyugtalannak látszott maga is, mintha valami megmagyarázhatatlan balsejtelem gyötörné. Mintha semmi sem változott volna Várna óta… Allah nevére, az a csata már négy esztendővel ezelőtt zajlott! Az ellenség serege annál számosabbnak tetszett, és valahogy szervezettebbnek, fenyegetőbbnek tűntek összehangolt hadmozdulataik. – Talpig vasban néhány óra alatt elfogy maradék erejük is…

– Ez még kevés – Murád szultán előrehajolt, hogy jobban lássa a porfelhő túloldalán lomhán mozgó hús- és fémtömböket. A páncélokon meg-megcsillant a tompa őszi napfény, s a csillámlások fénye áttűzött a sárgásfehér ködön keresztül. – Ezek a dzsinnek képesek egész nap, s egész éjjel nyeregben maradni, és nem lankadnak még akkor sem… Emlékezz, fiam, emlékezz Várnára…

– Más sem jár a fejemben, atyám! Akkor, ott a vlachok… Elvesztették a fejüket, amikor fosztogatni kezdték a táborunkat, aztán egyszerűen elhagyták a csatateret… Érzékeny veszteség volt az Hunyadi számára…

A szultán az ellenséges balszárnyon várakozó gyülevész tömeg felé pillantott.

– A vlachok most is itt vannak…

– Gyáva népség – méregette az ifjú veliaht a süveges, posztókabátos könnyűlovasok sűrű sorait. – Legalább ötezren jöttek…

– Többen! – jegyezte meg a mögöttük várakozó Halil nagyvezír. – Kémeim jelentése szerint nyolcezren vannak…

– Nyolcezren. – Mohamed mosolyogva megérintette atyja egyszerű köntösének ujját. – Apám, hiszen így a vlachok teszik ki a keresztény sereg egyharmadát…

– Gyáva népség – ismételte elgondolkodva Murád. – Egy próbát mindenesetre megér…

Megfordult a nyeregben, és jelentőségteljes pillantást vetett a nagyvezírre.

– Indulj, Halil! Tudod, mi a dolgod!

Az öreg hunyorogva fejet hajtott. Értette, nagyon is értette, és magában hálát adott a prófétának, amiért a trónörökös ezúttal jó tanácsot adott a szultánnak.

– A vlachokra ne legyen gondod többé, fényes tekintetű padisah!

Azzal Halil elporoszkált hátra, a készségesen váró futárok állása felé.

– Nem számít, győzedelmeskedünk vagy vesztünk – sóhajtotta a szultán, amikor ketten maradtak örökösével. – Ennek az ütközetnek egyetlen szerencsés végkimenetele lehet számunkra.

– Éspedig? – kerekedett el Mohamed szeme.

– Ha Hunyadi meghal… Itt és most végeznünk kell vele, fiam, különben…

Nem kellett befejeznie a mondatot, Mohamed tökéletesen tisztában volt a folytatással. Nem szerette volna úgy megkezdeni újabb uralkodását, hogy Hunyadi örökös fenyegetése Damoklész kardjaként lebeg a feje felett.

– Ismerjük a gyengeségeiket, apám! Győzedelmeskedni fogunk!

A szultán nem válaszolt.

A messzeségben az engürúsz sereg zavartalanul hömpölygött vissza a sírdomb és a wagenburg fedezete felé.

5.

RIGÓMEZŐ, MAGYAR HADITÁBOR, TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 17. NAPJA, KÉSŐ DÉLUTÁN

– Visszavonulunk! – ingatta a fejét a vén cseh pattantyús. Szája szegletében göcsörtös fadarabot rágcsált, kérges tenyerében pedig akkora fejszét szorongatott, amekkorával egy lovat is ketté lehetett volna hasítani. Szorongatta, s időről időre megsuhintotta izgalmában, mintha a török ott sorakozott volna éppen előtte. – Mi a csudának vonulunk vissza?

A tábor közepén, a szultáni sírdomb legmagasabb pontján hatalmas magyar csatazászlót lobogtatott az októberi szél. Az alatt gyülekeztek, tébláboltak a cseh zsoldosok, szász puskások, a magyar tartalék vitézei talpig vasban, fegyverben, és lélegzet-visszafojtva figyelték a csatatéren kibontakozó eseményeket.

Emitt körös-körül összeláncolták már az utolsó harci szekereket is. Az ágyúk újra megtöltve, a legénység feszülten parancsra vár…

De a csata egyelőre még messze van innét.

– Hunyadi úr tudja, mit csinál! – vélekedett Jenik z Mečkova, a harci szekerek általános parancsnoka. – Én nyugodtabb vagyok, ha a sereg közel marad a szekereinkhez!

– Szent igaz! – bólogatott egy félszemű szász kézipuskás. – Mindig abból van a baj, ha magunkra hagynak minket, vagy ha földbe döngölik a páncélosainkat. Akkor aztán a könnyűlovasaink elillannak, mink meg maradunk itten, ahol vagyunk!

A vén cseh pattantyús megtörölte verejtékező homlokát, fekete lőporcsíkot kenve ráncos képére.

– Azok a szegény ördögök Várnánál… Semmi esélyük nem volt a csata végén… Lemészárolták őket, mint az oktalan barmokat!

– Ez a szekeresek sorsa – vont vállat egy másik. – A lovas vitézek mentik a bőrüket, a szekeresek meg a gyalogosok küzdenek utolsó csepp vérükig… Aztán elhullnak mind…

A cseh zsoldosok parancsnoka ettől tartott maga is. Hunyadi János hadseregének harci ereje a fegyvernemek összehangolt együttműködésében rejlett. Az ellenség soraiba mélyen bevágó páncélos lovas ékek, a fürge, halálmegvető bátorsággal küzdő könnyűlovas zászlóaljak, a fegyelmezett, tüzet álló harci szekerek erődítménye, a kézipuskások, tüzérek, pattantyúsok, a szekerek pajzsos gyalogos vitézei – együtt, jól szervezve halálos csapást mérhettek bármely, létszámában jelentősebb török seregekre is. Azonban mindennek feltétele volt, hogy a wagenburgot lovasság védelmezze a végsőkig az ellenségtől… Ha a lovasságnak vége, a harci szekereken várakozó ezrek és ezrek sorsa megpecsételődik…

Jenik z Mečkova elgondolkodva figyelte, ahogy a Sitnica felől visszaérkezik az utolsó magyar páncélos zászlóalj is. Ha jól látta, Nagydobai Csere Márton úr száz vértese zárta a sort a hadközép táján – a szárnyakon már visszazárkóztak mind –, a jobb félen Szilágyi Mihály és Losonczi Benedek bandériumai az erdélyi nagyurak csapataival kiegészülve, egytől egyig saját zászlajuk alatt hullámozva, csörtetve. A balszárnyon Bánffy István zászlóaljai és a havasalföldi sereg nyolcezer lovasa foglalták el épp kezdeti helyeiket a szultáni sírdomb lábánál.

– Többen vannak a pogány kutyák, mint Várnánál – mormolta egy köpcös, bőrmellényes morva lovász. – Hogy az ördögbe tudta a szultán a teljes hadseregét áthozni Ázsiából?

– Jók a kémjeik – vont vállat Mečkova. – Jobbak, mint a mieink!

– Kémek ide, vagy oda, a mi jobbszárnyunkon fog eldőlni minden! – latolgatta a cseh pattantyús. – Nézzétek, brati, a ruméliai hadsereget állította Murád a balszárnyra.

– Vagyis Losonczi és Szilágyi kapja a javát! – vakargatta a fejét Pestyéni András úr, a tábori tartalék kapitánya, ki épp most kapaszkodott fel a domb hátára. Verejtékezett csudamód, lihegett, övére kötött ékköves szablyája a térdét verdeste. – Losonczi vitéz legény, de még nem kóstolt sok török puskaport…

– No, akkor majd Szilágyi uram! – legyintett a cseh pattantyús. – Az majd odacsap nekik…

Egy kölyök somfordált melléjük, s görcsösen megkapaszkodott a hatalmas csatazászló oszlopnyi rúdjában. Pipiskedett, lábujjhegyre ágaskodott, hátha ő is elcsíphet valamit az alant elterülő pompás látványból. A kilátást ugyanis a domb derekára beásott sövény- és karóerdő takarta derékmagasságban – a sövényt csak húsz ölenként törte meg egy-egy fatalapzatra szerelt tarack.

Jenik z Mečkova észrevette a fiút, és hirtelen ötlettől fogva felkapta a magasba.

– Látod-e a kormányzó úr zászlaját, Vojk fiam?

A gyerkőc vizslatta, kutatta, de sehol nem látta a porfelhőben a hollós lobogót.

– Remélem, nem is látod a csata végezetéig! Ha egy kis szerencsénk lesz, a Hunyadi-zászlót egyre távolabb csattogtatja majd a szél mitőlünk, már persze, ha csakugyan elkezdődik végre a csata! Szívem szerint holnap délre már a szemközti hegyek csúcsán látnám!

– Nem tart ez a harc holnapig! – legyintett egy szász tűzmester. – Néhány óra, és vége lesz!

– Ördögöt! – tromfolta meg a cseh pattantyús. – Hisz menten reánk ereszkedik az este, Wolfhardt mester! El se kezdik mán addig!

Valahonnan a harci szekerek sorától a tábori kirurgus igyekezett feléjük. Tekintete borús volt, a homlokát gond ráncolta.

– Mečkova kapitány! Szükségem lenne még húsz markos legényre a sátraknál!

– Nekem is, a szekereknél. Nem adhatok!

A kirurgus mérgesen csípőre tette a kezét.

– A sebesülteket ki kell hozni a csatatérről, kapitány! Nincs elég emberem, kérlek, értsed meg!

– Majd kihozzuk őket a győzelem után… Ha meg vesztünk, jobb nekik, ha maradnak, ahol vannak!

Ebben a pillanatban harci kürtök harsantak alant, a csatamezőn.

– Támadni készülnek?

Vojk a nyakát nyújtogatta.

– Egy magyar lovas vágtat előre, lándzsával a kezében! – kiáltotta meglepetten.

– Viadalra hív egy törököt. Valamivel el kell napnyugtáig ütni az időt! – legyintett Mečkova. – Indulj, fiam! Keresd meg Šafran kapitányt, a tüzérek parancsnokát! Mondd meg neki, hogy elolthatják a készenléti parázs-tüzeket. Máma itt nem lesz csata…

6.

RIGÓMEZŐ, TÖRÖK HADITÁBOR, TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 17. NAPJA, KÉSŐ DÉLUTÁN

Este öt óra tájban a török hadsereg utolsó egysége is megállapodott a színlelt visszavonulást követő nagy elrendeződésben. Ahogy a magyar zászlóaljak, úgy az oszmán hadtestek is sokat meneteltek, forgolódtak, előrenyomultak, visszahúzódtak az utóbbi órákban. Mindkét fél igyekezett a lehető legjobb pozíciót megszerezni a harctéren, ahonnét eséllyel indíthatják majd a mindent eldöntő rohamot. A legtapasztaltabb szpáhi parancsnokok, janicsár orta veteránok sem emlékeztek ilyen körülményes nekirugaszkodásokra, visszafordulásokra, s ami azt illeti, egyáltalán nem volt ínyükre a sok feleslegesnek ítélt vonulgatás. Különben is megviselte őket az erőltetett menet, amivel szultánjuk Szófiától idáig űzte őket. Elegük volt már az irányváltásokból, óvatos előrenyomulásokból s lehangoló visszarendeződésekből.

Ahogy közeledett az este, úgy fogyott a remény, hogy érdemi összecsapásra ma még sor kerülhet. A színlelt megfutamodást az ellenség eleinte hitelesnek vélte, és Hunyadi kis híján nekirontott a Sitnica túlsó partján beásott janicsár ezredeknek. Aztán a magyarok visszavonultak, harci szekereik, haditáboruk előtt sorakoztak fel újra. A gyors győzelmet már-már a kezében érző török sereg lehangoltan zárta vissza csatasorait az eredeti hadállásokba.

Fél hat után nem sokkal, az aláereszkedő szürkületben az oszmán hadsereg teljes erejét felvonultatta a Sitnica mindkét partján. A rigómezei síkon, mintegy hét mérföld hosszan, iszonytató tömegben húzódtak szét a sok tízezres hadtestek tömbjei. A Čićavica és a Ribarska hegyvonulatai között kissé ferdén, lépcsőzetesen sorakozott fel Murád serege: hetvenezer szpáhi, janicsár, és még ötvenezer főnyi aszab, akindzsi, tábori szolgálatot ellátó segéderő, összesen csaknem százhúszezer muszlim hitharcos…

A reguláris haderő előtt ide-oda hullámzott a feláldozható száguldók, a balkáni söpredékből összetevődő akindzsik és aszabok sokasága. Látszólag rendezetlen, semmirekellő tömeg volt ez, ám nagy tömbben veszedelmes, vérszomjas erő. A szultán tisztjei igyekeztek őket sorokba rendezni, de nem sok sikerrel: voltaképpen nincs is más szerepük ezeknek, minthogy felfogják a nehézpáncélos magyar ékek ellenállhatatlan rohamának javát. Támadáskor hitványak, üvöltve vetik magukat harcba, de megfutnak a legkisebb ellenállást tapasztalva.

Mögöttük két sor fegyelmezett szpáhi: ezek nem engedik oktalanul megfutni a feláldozhatók tízezreit. Ezek több törököt fognak ölni az ütközetben, mint magyart.

És mögöttük a valódi hadsereg.

Középütt, a Sitnica gázlóin túl, a még az októberi ősz dacára is szépen zöldellő, enyhén emelkedő mezőkön a szultán tábora. Pajzsokból, lándzsaerdőből, rönkökből emelt gát, erődfal, előtte mély, karós árok. Aztán összeláncolt ágyúk sora. A poggyászból, szekerekből, díszes sátrakból álló tábort még ezernyi összebéklyózott lábú teve is „védelmezi”, no meg alabárdos, lándzsás, handzsáros hajcsárok, lovászok szolgaserege – ezek éppúgy ölnek majd menekülni próbáló törököt, mint a táborba behatolni próbáló magyart, oláhot, ha kell… Ezeken az akadályokon keresztülvergődni szinte lehetetlennek tűnik. A tábor-erdő előtt tizenötezer fehér sipkás janicsár, az első soroknál puska, a többinél íj, szablya, lándzsa. Ezeken még nehezebb keresztültörni… Ezek meg nem rendülnek a legvészesebb órában sem. Várnánál sem tették, s az elszánt, fanatikus arcok arra vallanak, most sem fognak…

A sereg balszárnyán, egy népes szpáhi tömb oltalmában a ruméliai hadsereg húszezres tömege, a harcedzett Turakhan beglerbég vezérletével. Ide vegyítették a veszedelmes thesszáliai lovasságot, hogy villámgyors manővereivel megsegítse a szárnyat, ha a magyar páncélos tömb meg találja ingatni. Amott Karadzsa bég nevezetes fiai, vérszomjas szpáhi tömbök, ameddig a szem ellát. Ez a szárny a lépcsőzetes hadrend miatt legközelebb áll a magyarokhoz, mintegy arra hívogatva, csábítva a hitetleneket, hogy itt kezdjék a támadásukat, nekik törjenek legelébb teljes lendülettel. A jobbszárnyon az albán származású Skuras pasa – ő mostanság Halil nagyvezír kedvence – anatóliai hadserege: ezek fáradtabbak, messzebbről jöttek, ezért tudatosan távolabb sorakoztatják fel őket az ellenséges tömböktől.

Alkonyodik.

Mindkét sereg bosszús, fáradt is már, pedig még csak itt-ott villantak a szablyák, a pallosok. A Sitnica árterületén néhány tucatnyi sebesült, halott hever, a szultáni sírdomb körül, amiért a nap folyamán komoly csatározás folyt, jóval több. A halottnak már mindegy, a táboroktól messzebb elesett sebesültekkel egyelőre senki sem törődik. Csak áll egymással szemben a két hatalmas hadsereg és vár.

Rigómező kiterjedt síkján több mint százötvenezer, állig felfegyverzett férfi néz farkasszemet egymással.

Idegesen, remegő lábú lovaik nyergében várakoznak.

A török sereg háta mögött cikornyás sípok, öblös hangú kürtök harsognak. A magyar tábor harci szekerei felől dobok dübörögnek, néha egy-egy parancsot igazító kürtszó harsan ott is.

A hűvösödő alkonyi szél feszesen tépázza a harci lobogókat.

A két had között két és fél mérföldnyi kietlen sík. Amott egy falu elhagyatott házai – Priština kalyibái mellett Enyed fia Simon kun lovasai gyülekeznek kevélyen. A magyar jobbszárnyon ideges kiáltozás hullámzik végig; Losonczi Benedek igyekszik példás csatasort állítva felhívni magára a kormányzó úr kitüntető figyelmét. Pedig sejti ő is: ma már nem lesz összecsapás… Hiszen hamarosan alábukik a nap a Ribarska csúcsai megett… Hacsak a török nem esztelenkedik egy éjszakai csatát kezdeményezni… Mert akkor aztán elszabadul a pokol…

Amott, a magyar balszárnyon idegesen ficánkolnak Daneşti Dan havasalföldi vajda seregének paripái – ezeket semmiféle parancs nem képes fegyelmezett tömbbe rendezni. Mögöttük Bánffy István úr dandárja bosszúsan figyeli a havasalföldiek szertelenségét. A bandériumok közé néhány kun meg székely íjászcsapat ékelődik, utóbbiakat a pajzsokat díszítő félhold és csillag sem különbözteti meg a töröktől. Kelet fiai ezek is, azok is. Ahogy Kelet fiai a kunok, a magyarok is – most mégis egymás ellen sorakoztak fel.

Sípok, csimpolyák hangja kacskaringózik, gyomorrengetőn dübörgenek a dobok.

7.

A hadközép páncélos tömbjei előtt várakozó Hunyadi fáradtan megtörli homlokát. Vállát, hátát szokatlanul erőst nyomja a páncél, mintha a Várna óta eltelt évek kettőzött súllyal nyomasztanák csontozatát.

– Mindenki maradjon nyeregben!

Marad mindenki nyeregben. Pattanásig feszülnek az idegek. Legtöbben vizelnének, dolgukat végeznék, de a csatasorból nem lehet kiállani. A könnyűlovasoknak egyszerűbb, azok tudnak nyeregből is hugyozni: de a tizenötezer nehézpáncélos magyar lovag egyebet nem tehet, beleereszti vizeletét a vasba. A harci paripák párálló oldalán húgy csorog végig, ami a vas alatti szövetbe ivódik, csíp, dörzsöl. A hideg szél lassan csontig hatol. Tüzeket kellene gyújtani, melegedni kellene, de azt most még sem lehet.

Szürkül…

Egy magyar lovas sarkantyúzza meg paripáját és rúgtat elő Andrási Bertalan dandárjának sorai közül. Nem tiszt, egyszerű vitéz, a szentgyörgyi várnép szilaj lovasa. Előrevágtat magasba emelt kopjával, vállig felhúzott, kerek pajzzsal a török sokaság felé, nekifeszülve a szélnek, öblös kiáltással nógatva inaló hátasát. A ló patái alól hatalmas rögök záporoznak szerteszét, az állat szinte úszik a levegőben.

Megélénkül a magyar sereg, ezrek biztatják a magyar vitézt.

Bajviadalra hív egy törököt – megszokott látvány ez a csaták előtt, főképp, ha halogatják az összecsapást a vezérek.

– Visszahívassam? – kérdi tűnődve Thallóczi a kormányzó úr mellett.

Hunyadi legyint: nem kell. Legalább leköti valami a harmincezer keresztényt, míg alá nem száll a nap. Valami látványosság…

A kopjás lovas egész közel vágtat már az akindzsi sorokhoz. Most felüvölt a százhúszezer török is, üdvözlik a merész kihívót. Természetesen nem röppen feléje nyílvessző, senki sem hajít reá lándzsát: vitéz virtus, bátor kérkedés ez, hitvány féreg, ki orvul az életére tör a viadalra hívó harcosnak.

Főképp, ha akad, ki megfeleljen a kihívásnak.

Az akindzsik tarka sora megnyílik egy pompás fegyverzetű, éjsötét arabs paripán vágtató szpáhi tiszt előtt.4

A zöld köpenyes szpáhi a magasba emeli lándzsáját. Pajzsa rézszín szögecselésén megcsillan a lemenő nap rőt sugara.

A százhúszezer török kurjongatva biztatja vitézét.

– Allah u akbar! Illeri! Illeri! Allah!

A szpáhi előrenyargal, s tisztes közelségben megáll a magyar előtt.

Előrenyújtja lándzsáját, tiszteleg.

A magyar is tiszteleg – két harcos nemzet katonája köszönti egymást. Itt, a senki földjén, a két sereg közt nincsenek párbajbírók, nincsenek szabályok. Kopja, lándzsa, pajzs, pajzs. Első vérig vagy halálig – ahogy éppen a sors hozza.

A két lovas – a két hadsereg legnagyobb örömére – kimérten elhátrál egymástól, aztán lassan, szertartásos ünnepélyességgel egymás felé fordulnak. Újabb, utolsó tisztelgés. A magyar legény képe inkább törökös, a szpáhi arca egészen nyugatias. Ha egymás ruháit viselnék, inkább elmenne a magyar töröknek, s a török magyarnak.

Izgatottan morajlik, lármáz a két sereg. A nap folyamán, főképp a szultáni sírdomb elfoglalása után már megvívtak néhány hasonló viadalt az izgága vitézek – eleddig hármat magyar lovag nyert, kettőt török.

De akkor még nem nézte őket mindkét, felsorakozott hadsereg.

Egy pillanatra elhal a kétoldalt robajló dobok visszhangja, s csend lesz.

A két paripa haragos fújtatással vágtatni kezd egymás felé. Záporoznak a göröngyök, dübörög a föld. Száguld egymásnak a két harcos, előreszegezett kopjával, állig emelt pajzzsal. Előrehajolnak a nyeregben, rá, a ló nyakára, átveszik a vágtázó paripák izmainak, inainak feszülését, ritmusát.

A két sereg izgatottan üvölt.

Fogy a távolság, eszeveszett gyorsasággal fogy. Csattanás, a dárdák reccsenése nem is hallatszik a hangzavarban. A két ló horkantva, nyerítve megszédül – túlságosan közel porzottak egymáshoz. A pajzsok fémes kongását fájdalomkiáltás nyomja el.

A magyar vitéz lovastul felbukik, a pozdorjává tört lándzsák szilánkjainak esőjében elterül a porban. Pajzsa még a karján, hatalmas horpadással a közepén. Kettőt bukfencezik szegény, de máris talpra szökken, ugrana vissza a nyeregbe, de hátasa nyihog, nyerít, prüszköl, vér fröcsög a pofájából: nem tud talpra vergődni sehogy sem.

Fegyver nélkül, gyalogosan vesztésre van ítélve, ám a török sem tud újra támadásra lendülni, hogy kihasználja előnyét. A szpáhinak nemcsak lándzsája tört darabokra, pajzsa is szilánkokra hasadt. Elszakadt szügyelője, hevederje, inogva kapaszkodik a nyeregkápába, a ló farára csúszva. A paripa megvadulva vágtat vissza vele a török sorok felé, kevésen múlik, hogy lovasa hátra nem zuhan maga is.

A török sereg mégis győztesként ünnepli. Mégiscsak nyeregben maradt, a magyar mégiscsak a földre került. Egyikük sem sebesült meg, s egyikük sem tudja folytatni a küzdelmet.5

Mire mindketten visszavergődnek saját soraik közé, a mezőre már aláereszkedik a szürke, ónos alkonyati pára. Tüzek gyúlnak a szultáni táborban, rőt derengéssel világítva meg a százhúszezres muszlim sereg végtelennek tetsző sorait.

Átellenben, a sírdombon is hatalmas lángok csapnak az októberi égbolt felé. Tábortüzek gyúlnak erre is, arra is.

A két sereg még talpig vasban méregeti egymást.

Amikor a nap végképp alászáll a Ribarska bércei mögött, Hunyadi János, Magyarország kormányzója lemondóan parancsot ad a lenyergelésre azzal a szigorú kitétellel, hogy a sorok meg nem bonthatóak. Mindenki marad a lova mellett úgy, ahogy van: ha talpig vasban, hát talpig vasban. Állig fegyverben, ha kell, étlen és szomjan, ha lehet, óvatosan falatozva, fél szemmel mindig az ellenséget lesve. Aki szükségét akarja végezni, ott végezze, ahol éppen áll, legfeljebb egy-egy ember szaladhat hátra a hosszan elnyúló sereg sorai mögé. A magyar had sorai vékonyak, alig kétlovasnyi mélység, aztán semmi. Így is szánalmasan rövidebb a hadsor, mint a törököké odaát.

Kisvártatva Murád szultán is kiadja ugyanezt a parancsot.

A két irdatlan méretű sereg ott tölti az éjszakát a rigók mezején. Táboraikból apródok, gyalogosok hozzák felváltva az ételt, italt.

Mindenki a hajnalt várja.

Tudják: hajnalban itt elszabadul a pokol.

8.

RIGÓMEZŐ, MAGYAR HADREND, TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 18. NAPJA, ÉJFÉL UTÁN

Valamikor éjféltájt visszaérkeztek a kormányzó úr által széjjelmenesztett felderítők, akiket azzal ugrasztott a szélrózsa minden irányába, hogy kémleljék ki, merről, mikorra várható az albán segéderők megérkezése.

A felderítők nem jó hírekkel nyargaltak a nagyúrhoz.

– Északra szerb lovasok portyáznak, uram! – lihegte az egyikük. – Brankovics despota sok ezer embert vont össze a Lab-patak túlsó partján.

– Utunk akarják állani visszafelé! – mormolta Thallóczi Frank. – Hiénák, dögevő férgek ezek mind!

– És délen? – kérdezte feszülten a vezér.

– A Vardar völgyébe vezető hágókat törökök őrzik – ismerte be a másik. – Megkerültem őket egy hegyi ösvényen, uram, de… Szkander bég csapatainak se híre, se hamva egész a Kačaniki-szorosig!

Hunyadi döbbenten bámult maga elé, a sötétbe.

– Se híre, se hamva?

– Hol késnek? – Szilágyi Mihály akár az albán vezért is képes lett volna megfojtani vaskesztyűs kezével. – Nem hagyhatnak magunkra az átkozottak!

– Állítólag nehezen verekszik előre magukat Krója alól. De közelednek, sorra ütköznek meg a szerb és török akadályokkal!

– Nem fognak ideérni időben! – temette a tenyerébe arcát Thallóczi bán. – A kutya szerbek elvágtak tőlük minket!

Hunyadi nehézkesen kinyújtóztatta tagjait. A csatamező közepén, apró tábortűznél ücsörgött a földön, minden tagja elgémberedett már. Tudta, hogy súlyos hibát követett el. Újra, nem először, de könnyen lehet, hogy immár utoljára. Bűnös módon alábecsülte Murád képességeit. Nem gondolta volna, hogy a szultán ilyen gyorsan képes lesz mozgósítani seregének ázsiai részeit, s azokat mind felvonultatni, mire a magyar haderő erőltetett menetben eléri az albán határvidéket. Ráadásul felderítőik rendre kudarcot vallottak, képtelenek voltak hírt hozni a nyomukban lihegő szultáni hadakról. Brankovics árulása pedig végképp betetőzte balsorsukat.

S most itt állnak az éjszakában, néhány mérföldnyire a százhúszezres török hadseregtől, voltaképpen végzetükre várva.

Idegen csillagok alatt…

A kormányzó vassal borított vállát elviselhetetlen súly nyomasztotta. Az utóbbi néhány évben a korát is fullasztó tehernek érezte. Izmai nem voltak már oly feszesek, mint azelőtt, s mintha csontjai is törékenyebbek lettek volna, sajogtak, kínozták naphosszat. Most, ahogy hunyorogva vizsgálta a szemközti török tábortüzeket, be kellett ismernie, hogy látása sem a régi már. A tüzek lobogó göbjei összemosódtak az erőlködéstől könnybe lábadó szemei előtt. Hideg szél fújt a mező felett, s Hunyadi arra gondolt, ebben a korban már abba kellene hagyni az örökös tábori életet, a szakadatlan hadakozást, a háborúskodást. Hány éves lehet? Magában számolni kezdett. Még nincsen ötven… Félszáz esztendő… Szép kor, kevesen élik meg, katonaember még ritkábban…

Odahaza Szilágyi Mihály azzal kérkedett, hogy születésnapjára felesége díszes, sáfrányszín köntöst ajándékozott neki. Hunyadi egy szót sem szólt. Soha nem volt születésnapja, azt sem tudta, mely napon született – anyja, apja nem tartották érdemlegesnek megjegyezni. Erzsébet minden esztendőben Keresztelő Szent János napján köszöntötte – az volt az ő személyes, szemérmes ünnepe, ami róla szólt, csak róla, még ha nem is kedvelte különösképpen a megkülönböztetett figyelmet.

S most itt van, idegen csillagok alatt…

Megint…

Körülötte halkan beszélgettek harcostársai, hozzá hasonlóan meglett férfiemberek, őszülő üstökük most is acélsisak alá gyűrve, ráncos képük, álmosságtól elnehezülő szemhéjuk, a vas súlya alatt görbedő hátuk arról tanúskodott, hogy mindannyian ötven felé araszolnak már. Holnap sokuk bevégzi földi pályafutását… A többiek vajh, meddig húzzák még?

Szép kis vitézek, mosolygott befelé Hunyadi, csupa délceg dalia…

 Szétnézek az első vonalban!

Megropogtatta csontjait, aztán némi habozás után levette sisakját. A tűzfényben még szembetűnőbb volt, hogy őszül, az a legendásan hollófekete üstök már rég a múlté volt. Sasorra alatt a bajusz, s hegyes állán a szakáll is ezüstderesen fénylett, szeme csillanása beleszürkült az idő múlásába.

Csörömpölő léptekkel indult meg az arcvonalban a földön ücsörgő katonák sora előtt. A vértes vitézek lovaik kötőfékjét vaskesztyűs kezükben szorongatva melegedtek a tábortüzek körül. A hideg októberi éjszakában verejték- és húgyszag terjengett, mindenhonnét didergő hadfiak vigyorogtak vissza az előttük elsétáló kormányzóra.

– Hajnalban iderozsdállunk a harmattól, uram! – vigyorgott rá egy szálas legény Rozgonyi Rajnáld bandériumából.

– Csak nem! Melenget a tűz!

– Melenget itt más is, ha már a mátkám odahaza hagytam!

– Úgy-e? No, s mi van abban a butykosban?

– Hát nem víz, az biztos!

– Hadd ellenőrizzem csak, fiam!

A legény még szélesebb vigyorral nyújtotta felé a bőrkulacsot. Ahogy beleszagolt, Hunyadi szájában összefutott a nyál.

– Égetett bor?

– Szilvapárlat, uram! Ahogy mifelénk, Kecskeméten főzzük!

Hunyadi meghúzta a butykost, de elég volt egyetlen korty, a torkát mintha eleven lángnyelvek lepték volna el, nyelőcsövét perzselték, égették fenemód.

– Hijnye, a szentséges keservit! Ezek biz’ hollókönnyek… Ez aztán felébreszti még a holtakat is!

– Reggelig megisszuk a legényekkel a magunk adagját, aztán jöhet a török, jöhet akármennyi!

Jankó kelletlenül visszanyújtotta a butykost.

– Többet kellene járnom Kecskemétre…

– Főzetek a kormányzó úrnak egy hordócskával! Csak ezen a csetepatén lennénk már túl!

Hunyadi tovább lépdelt.

Két tábortűzzel arrébb ismerős arcokat fedezett fel a tűzparázs körül gubbasztva.

– Dávid úr!

Hanem ez a Dávid úr valójában török volt: Daud Saudzsi, a szultán vérrokona.6 Régről ismerte Hunyadi, a burgundiai dunai hadjárat idején jött Konstantinápolyból Magyarországra közönséges menekültként – odahaza ugyanis megfojtották volna mint törvénytelen trónkövetelőt.

– Kormányzó úr!

– Felkészültél-e a rokonlátogatásra, Dávid uram?

– Ezzel a szöges buzogánnyal kívánok szép jó napot holnap Murádnak, ha szembesodor véle a csata, hogy vinné az ördög egyenest a pokolra!

No, hát ez a Daud-Dávid magyarabb lett az eltelt esztendők alatt a törzsökös magyaroknál is, ízes palócföldi tájszólással beszélt, hatalmas bajszot növesztett, és még a keresztény hitre is áttért, csak hogy kedvére falhassa az általa rajongásig imádott disznósültet. A bort sem vetette meg éppen, de most kivételesen éber volt és józan – körülötte hozzá hasonló, magyarrá lett török renegátok iszogattak csak csöndesen valami illatos lőrét.

– Aztán vigyázzál magadra, Dávid úr, bajod ne essék holnap, mert téged szánlak az oszmán trónra!

– Nem akar ez mán szultán lenni – vihogtak körülötte a magyarrá lett törökök. – Akkor aztán se bor, se disznóhús!

– No, és a hárem? Azt se feledjétek ám!

– Egy asszonnyal se bírsz el, Daud! Minek neked három? Hát még hárem?

– Reggel összecsapunk a rokonoddal, Dávid úr! – veregette meg a vállát Hunyadi. – A Jóisten legyen velünk akkor!

– Óvjon a Jóisten minket!

A kormányzó ballagott tovább, vascsörgő léptekkel a hűvös októberi szélben. Valahonnét a török tábor felől bús furulyaszó hallatszott.

– Kormányzó uram!

Hunyadi szemügyre vette a következő tűz mellett gubbasztókat.

– Ismerlek benneteket, fiaim! Torda megyeiek vagytok, igaz-e? Rákoson ittunk legutoljára a kormányzóválasztáson!

– Varjasy István, szolgálatodra, uram! Vingárti Geréb-familiárisok volnánk, én már kegyelmeddel harcoltam a Zlatica-szorosban is!

– Te meg Cikádor óta a seregben vagy!

– Úgy igaz, uram!

– Holnap emberül verekedjetek, fiaim!

– Amíg emelni bírjuk a kardot, uram!

Arrébb, a hadközép széle felé ballagva Hunyadi belebotlott a Thallóczi-bandérium horvát nemeseibe.

– Szépen lobog-e még a zászló Knin ormain, fiaim?

– Lobog, amíg a szív dobog! – örvendeztek a Subics-legények.

– Holnap a horvát nemzet fiaiért és leányaiért is harcolunk! Verekedjetek vitézül!

– Mindhalálig!

A jobbszárnyhoz közelebb Harinnay Farkasra és Septei Andorásra lelt a kormányzó. Mindketten familiárisai, jó barátai voltak.

– Farkas fiam! Andorás öcsém! Holnap eldől a sorsunk! Készen állnak-e a legényeitek?

Harinnay lelkesen megmarkolta hatalmas csatabárdja nyelét.

– A legényeim készen állnak, csak meg ne egye őket az Isten hidege ezen a szeles mezőn!

– Holnap lesz módjuk megmozgatni a tagjaikat! Vigyázzatok egymásra, gyermekeim!

Székely János dandárjából hátszegi és malomvízi oláh kenézek integettek Hunyadi felé.

– Kormányzó urunk! Kormányzó urunk! Miért nem megyünk rájuk még az éjjel?

Jankó megbocsátón ingatta a fejét.

– Mert csak egymást kaszabolnánk le a sötétben, fiaim! Várjuk a pirkadatot… Akkor aztán ami csak belefér!

A csatasor végtelennek tetszett, mégis, valahol messze, a Lab-patak mellett véget ért a jobbszárny roppant karéja. Szilágyi erdélyi bandériumai és Losonczi Benedek válogatott csapatai ücsörögnek arrafelé a sötétben.

Hunyadi visszaballagott saját helyére, ahol Thallóczi, Székely János, Andrási Bertalan, és a csapataiktól látogatóba érkező főurak vitatkozgattak. Bebek Imre, Marczali Imre, Bebek László, Rozgonyi Rajnáld meg Rozgonyi Sebestyén épp azon kaptak hajba, hogy vajon Giskra huszitáival kiegészülve verhetetlen volna-e a magyar sereg, vagy sem.

– Azok a fenevadak cafatokra tépnék a törököt! – morfondírozott egy fiatal, szinte tejfelesszájú nemesember. Hunyadi csak a nevét tudta: Garai Róbert volt, de nem a nagy Garai atyafiságból való.

– No, és hogy vennéd rá a cseheket, hogy velünk harcoljanak? – kérdezte fáradtan a kormányzó. – Isten pénze se lenne elég zsoldra nekik. Honnan veszünk annyi aranyat?

– Márpedig valahonnét szerezni kell! A nagyurak adjanak! Az ő érdekük is, hogy eltakarodjék a török végleg a határtól!

A két Bebek gúnyosan röhögött ezen.

– A nagyurak? Fizetünk mink eleget! És lássátok, itt vagyunk mostan! A saját csapatainkat hoztuk a kormányzó úr táborába, messze a határtól!

– Köszönet érte! – ismerte el Hunyadi. – Nagy kár, hogy sokan mások éppenséggel nincsenek itt!

– A Szécsi fiúk itt vannak. Nádasdi is, Frangepán is. Csáky György úr is… Jöttek most sokan…

Hunyadi letelepedett a tűz mellé. Hátrasandított, a szultáni sírdombon tábortüzek százai lobogtak a wagenburg körén belül. Valahol a veres vezéri sátorban Ecsellő talán már megszülte gyermekét… Meg kellene nézni őket… De most nem mehet. Nem hagyhatja itt a sereget…

Ejh, kutya őszi éjszaka! Kutya török! Jönne már a hajnal!

– Mihály! – morogta rosszkedvűen Jankó. – Nem messze ide tanyáznak a sorban Rajnáld úr bandériumában valami kecskeméti legények. Szilvapárlatjuk van, de ördögi erős! Hollókönnyek… Hozass egy kortyot, ha nem sajnálják ősz vezérüktől!

Szilágyi érdeklődését felkeltette a lehetőség, maga cammogott csörömpölő léptekkel a jelzett irányba.

Hunyadi hátradőlt a nedves fűben és a csillagokat bámulta, nem törődve a körülötte vitatkozó férfiakkal.

Idegen csillagok alatt…

Önkéntelenül is eszébe ötlöttek a milánói csillagok, a balzsamos illatú itáliai éjszakák…

Istenem… Be rég volt!

A prágai éjszakák… A nürnbergi háztetők… Franciahon zöld vadonjai… A Balkán szürke sziklarengetege…

Aztán felötlött benne Hunyad álomszerű képe… A vár, a falu, a Cserna és a Zalasd édes csobogása… A végtelen rengeteg, a Retyezát zord erdei.

Erdély…

Édes Erdély…

A Duna, a Tisza dús partvidéke, a bús Pannon lankák, az Alföld homokja, Felső-Magyarország hegy-völgyei, a Balaton nád-mocsarai meg a csónakkal elérhető tiszta tükre…

Ott is szépek a csillagok…

Be szépek mind!

Váratlanul olyan fájdalom sajdult Jankó szívébe, amire semmiképpen nem számított, s meg is lepte erősen a kép elevensége: Erzsébet arca jelent meg lelki szemei előtt, asszonya mosolygós, szelíd, türelmes arca. Kezét tördelte és kérdőn nézett rá, mintha választ várna egy réges-régen feltett kérdésre.

– A keserves Úristenit!

Morcosan elhessegette magától az emlékképet, és a földre csapott vaskesztyűs kezével.

– Hol a csudában van az a kecskeméti szilva?

Szilágyi már loholt is, arról nem tett említést, hogy a legények által küldött harmadnyi butykos odaértéig valahogy a hatodára csappant.

Hunyadi egy hajtásra kiitta a hollókönnyek maradékát.

– Költsetek föl pirkadat előtt órával!

Valahol lantot pengetett egy legény, és danolt. Szépen, szívhez szólón, fájdalmasan.

Hol a Duna, Tisza vize jár,

Édesanyám mindig hazavár

Aludj békén édesanyám,

Aludj csöndesen,

Hős fiad ma érted harcol,

Messzi földeken…

A kormányzó elszunnyadt, míg a közelben harmincezer férfi tanakodott, évődött, civakodott a hűvösödő éjszakában.

Idegen csillagok alatt…



1 Október.

2 A „dandár” és „zászlóalj” szavak itt a középkori históriai értelmezésben szerepelnek, nem a modern katonai terminológiát idézve – így örökíti meg Bonfini is krónikájában.

3 Murád a feljegyzések szerint utasította a tábor parancsnokát, Szinán béget, Sarudzsa pasa testvérét, hogy senkit ne engedjenek át ezeken a védműveken, se törököt, se magyart. A szultáni tábort védő őrségnek mindenkit kardélre kellett hánynia, aki megközelítette az árkot.

4 A krónikák feljegyezték a török bajvívó nevét: Baresat anatóliai aga fia, Eliez bég volt – a magyar vitéz neve feledésbe merült.

5 Eliez béget a szultán gazdagon megjutalmazta „győzelme” után.

6 Daud Cselebi, vagy Daud Saudzsi – Dávid úr. Murád szultán vérrokona, török renegát herceg. Korábban Murád unokaöccsének tartották, a legújabb kutatások szerint sokkal inkább Murád testvérének unokája. Apja Musztafa herceg volt.